Zsoldos Péter-díj "novella" kategóriájában jelöltek


 Meglepően indult a mai nap. Miközben arra várok, hogy az idei Aranymosásra vajon felkerül-e Az elveszett birodalom első fejezete, jó hírt hozott egy ismerősöm: Zsoldos-díjra jelöltek! Az Új Galaxisban (25. eddig utolsó lapszám) megjelent "Pacem" c. novellám került rá a jelöltek listájára, ami egy bajba jutott űrhajósnőről szól egy elképzelt, alternatív hidegháborús közegben, ahol az "űrverseny" fogalma másképp érvényesül, mint a mi történelmünkben. 

Most pedig megosztom mindenkivel az írást, hiszen mit ér az örömöm, ha eközben senki nem olvassa e bejegyzés tárgyát. :) 





Dyta Kostova
Pacem



1972. november 17.
Skylab űrállomás

Még senki nem járt előttünk itt. Talán 6-7 hónap is eltelik, mire az állandó személyzet megérkezik, és lakottá válik ez az égi sziget. A hosszú út előtt azonban pihenőt teszünk, feltöltjük tartályainkat az előre küldött üzemanyaggal, és búcsút veszünk.  Két nappal ezelőtt jobban féltem, mint az első fellövésemnél. Korábban több volt az izgalom, és kevesebb a rettegés, azonban az emlékek előtörtek, és hiába próbáltam visszaszorítani őket, utat találtak maguknak elmémben. A visszaszámlálás alatt végig csak arra tudtam gondolni, hogy nincs nálam fegyver, csupán egy gyorsan ható méregkapszula, amelyet az amerikai szabvány minden űrhajósnak biztosít. De amerikai vagyok-e én tulajdonképpen?
Most Dyta-nak szólítanak, Sam pedig Dottynak. Szmolenszkben születtem, és nem ismertem semmi más földrajzi helyet, csak szülőhazám azon részeit, melyeket a kiképzés során beutaztam. Szovjet vagyok, sőt, orosz, oroszok a szüleim, oroszok voltak a nagyszüleim, apai dédapám húga pedig II. Sándor cár feleségének, Marija Alexandrovna cárnénak udvarhölgye volt. Igaz, ezt a történetet csupán gyerekkoromban hallottam esti meseként, miközben földbe ásott bunkerlakásunkban bujkáltunk a nácik elől. Később sem tehettem említést róla; a szovjet hazának tisztes munkáskezekre, nem pedig burzsuj, dekadens arisztokráciáról szóló tündérmesékre volt szüksége.
Tudós lettem hát, racionális ember, geológiával és földméréssel foglalkozom. Hogy mégis mit keresek itt? Ó, bárcsak tudnék róla írni, de oly ismerősek az érzések: a súlytalanság, a lebegő hajtincsek puhasága, a számban gömböcskékké formálódó víz érintése… Rengeteg időm van, míg elérem úti célom. összeszedem magam, és mesélni fogok az utókornak arról, ki vagyok, hogy kerültem ide, és mi a feladatom.


1972. december 15.
18 millió km távolságra a Földtől

Napi rutinná vált, hogy Sam ébreszt fel. Rengeteg csomagolt, zacskós kávét hoztunk magunkkal, így szívószállal szippantjuk fel a napi indító italt, miközben lekérdezzük a fedélzeti számítógéptől az előző napi aktuális híreket. Az irányítóközpont minden nap végén összeállít egy fél órás adást a részünkre, amit elküld. Ahogy nő a távolság, egyre később érkeznek meg az információk, és mi is inkább már monológokban, semmint közvetlen társalgás útján válaszolunk nekik.
 Ma a napi hírekben egyre aggasztóbb helyzetjelentést hallottunk a frontról. Egykori hazám katonái előre törtek, és partra szálltak Kuba keleti sarkában. Samnek nem tetszett a hír, és be kell vallanom, nekem sem. Nem tetszett, hogy a szovjetek világuralmat akartak, nem tetszett, hogy gondolataimat akarták, és végképp nem tetszett, hogy azok után, amit saját űrprogramjukban az emberi élet kárára elkövettek, a polgáraik hűségét akarták.
 Tettek, mindig csak a tettek! Pedig honnan is tudhattuk volna mi, akik idefent vagyunk, hogy túléljük-e? Hogy visszatérhetünk-e, és ünnepelt hősökké válunk-e? Hogy hőstettet hajtunk-e végre? Nem, egyáltalán nem, pusztán emberi kíváncsiságunkat elégítjük ki, mely vágyból egy egész bolygó tudása gyarapodhat.
 – Dotty, drága Dotty, nem kell összehúznod a szemöldököd. Tudom, hogy te ne vagy olyan…
– Milyen? – akartam volna kérdezni. Nem vagyok olyan… önző? Nagyravágyó? Dogmatikus?
Mit is mondhattam volna. Hogyan mesélhettem volna el, hogy nagyon is önző vagyok, és bűnömért nem fogok feloldozásra lelni, akkor sem, ha a világegyetem végére repülők megbocsájtásért…
Sam átnézi a repülési adatokat, rutinjelentést küld a központnak, én pedig továbbra is küzdöm démonaimmal. Még négy hónap a Marsig. És nem tudjuk, ki érintheti meg elsőként.


1973. április 1.
58 millió km-re a Földtől

Nem tudom, mihez kezdjek! Egyszerűen nem bírok Sam-mel, az utóbbi időben nagyon megváltozott.
Mielőtt elindultunk, alapos pszichológiai kiképzést kaptunk mindketten. Tapasztalatom szerint nem sokban különbözött a szovjet és az amerikai felkészítési módszer, ám a körülmények szimulálásában mégis utóbbi volt hatékonyabb. Öt hónapig ültünk bezárva egy űrhajó méretű helyiségben, mégsem untuk meg egymást, sőt! Egy időben hajlamos voltam azt hinni, hogy Sam érdeklődik irántam. Úgy vágtam neki az útnak, hogy akár az is megeshet, hogy terhesen térek vissza.
De valami megváltozott, Istenem, annyira megváltozott! A kezdeti kedves gesztusok helyett egyre többször kapom azon, hogy eltorzult arccal ül a pilóta helyén, és a nyakában lógó keresztet morzsolgatja. Próbáltam mentegetni, hogy talán csak imádkozik, de tudom, hogy nem ez a helyzet.
Ma reggel zaklatott híreket kaptunk, és összevesztünk. Kuba kapitulációja után a szovjet csapatok rendkívül gyorsan gyarmatosították a szigetet, és iszonyú mennyiségű fegyvert szállítottak oda az általuk ellenőrzött légifolyosókon. Amit nem sikerült repülőgéppel megoldani, teherhajóra tették, és fegyveres kíséret mellett rekordidőn belül leszállították Havanna kikötőjébe. Több, atomtöltettel felszerelt rakétát állítottak egyenesen Florida irányába, és azt követelték az Egyesült Államoktól, hogy engedje át nekik az államot. Florida kormányzója és az elnök ezt természetesen megtagadta. Vajon tényleg képesek lennének elpusztítani mindent, csupán azért, hogy átvehessék az irányítást?
Úgy érzem, tehetetlenek vagyunk, a Mars pedig már közel. Sam engem okol mindenért, szerinte milliók halála fog a lelkemen száradni a dezertálásért. Mindeközben az a legszomorúbb, hogy már immunis vagyok a sírásra, mert lelkemet még mindig egyetlen ember halála emészti. Azé az egyé, akit e sorokat író kezeimmel öltem meg.


1973. április 29.
75 millió km-re a Földtől

Megérkeztünk! El sem bírom hinni, de itt vagyunk, karnyújtásnyira a céltól!
Sam továbbra is hűvös, gyanakvó szemekkel méreget, hangjában sem együttérzés, sem szánalom nem csendül, inkább halvány féltékenységet lehet kiszűrni belőle. Elismerem, van rá oka, hiszen tőrbe csalták, akárcsak engem!
A reggeli hírek helyett rádiójelentés érkezett. Dobson repülésirányító semmivel össze nem téveszthető, mély hangja többször elcsuklott, miközben ismertette az eseményeket.
– A mai napon, 1973. április 29.-én Florida állam hivatalosan is a Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság fennhatósága alá tartozik, a megkötött tűzszünet értelmében az amerikai fegyveresek, a vezérkar itt tartózkodó tagjai, a politikai képviselők és a kormányzó, valamint az űrrepülést irányító szervezet jelen lévő tagjai is szabad eltávozást kapnak, amelyet azonnali hatállyal végre is kell hajtani! Ez az intézkedés érinti a repülési központ összes dolgozóját, beleértve jómagamat is. Többé nem lehetek a segítségükre, és csak azt kívánom, Isten szent nevében, hogy vigyázzanak egymásra, hiszen mostantól csak egymásra számíthatnak… – Itt érthetetlen dulakodás zaja hallatszott, majd fülembe csendültek tudatom mélyére száműzött anyanyelvem pattogó kifejezései. A szóváltást követően újra hallhattuk Dobson hangját:
– Illetve felszólítottak, hogy tegyem hozzá: küldetésük zavartalan lefolyása érdekében a legmegbízhatóbb szocialista szakembereket küldik ide, hogy továbbra is biztosítsák a háttértámogatást az Önök számára. Samuel, Dorothea… Ha van is ellenérzés Önökben a történtek kapcsán, kérem, tegyék féle! Ne engedjék, hogy az emberiség új reménye politikai játszmák színterévé fajuljon, Önök mind a ketten a Föld polgárai, bárhol is születtek ezen a csodás bolygón, kérem, vigyék el…
Ami ezután történt, mindkettőn számára leírhatatlan. Mégis úgy érzem, beszélnem kell róla.
Dobson mondatát egyetlen, tompa, de összetéveszthetetlen hang kísérte, aztán nem volt más, csak a végtelen csend. Úgy, ahogy annak idején. A csend, mely többet mond minden parancsnál.
– Meghalt. Ennyi volt hát – kapcsolta ki az üzenetlejátszást Sam. – Talán nekünk is meg kellene halnunk. Úgy volna igazságos!


1973. április 30.
Mars körüli pálya, 80 millió km-re a Földtől

Új hang köszöntötte a reggelt, egy ismerős akcentus, mely szlávosan törte az angolt.
– Jó reggelt, Confidence-1. A nevem Akimov, Alekszandr Petrovics. Ezentúl én veszem át a misszió földi irányítását. Peskov tábornok személyes javaslatára, valamint Hruscsov elvtárs bizalma alapján mostantól rajtam keresztül tarthatják a kapcsolatot a Földdel.
Sam felvonta bal szemöldökét, és azzal a mélyreható, kétkedő tekintettel nézett rám, mely annyit sugallt: eldőlt hát. Megszületett a döntés.
 Sam nem tévedett, Akimov áttekintette a napi programot.
– Elsőként is fontosnak tartom, hogy tudják: Önök máris hősök, mindketten! Amikor hazatérnek, megfelelően fogjuk jutalmazni munkájukat, és legjobb tudásunk szerint igyekszünk elsimítani minden nézeteltérést, mely népeink között az elmúlt időszakban adódott. Ám ehhez magukra is szükség van, elsősorban az együttműködésükre! A vezérkar, Hruscsov elvtárs, és a Központi Bizottság teljes egyetértését közvetítve felkérem Dorota Szergejevna Kostova elvtársnőt, hogy elsőként hajtsa végre a földet érés után a küldetés kritikus szakaszát. A kérés annak elfogadása nyomán történik, hogy a múltban elkövetett, nyilvánvalóan a szocialista haza távlati céljait szolgáló dezertálásának bűncselekménye alól felmentést nyer, és az ezzel az eseménnyel kapcsolatba hozható személyek ellen megkezdett büntetőperek is felfüggesztésre kerülnek! Kostova elvtársnő továbbra is a Szovjetunió állampolgárának számít, és tettét a szovjet nép, munkásság és a páratlan szovjet emberi kitartás és állóképesség tiszteletére hajtja végre. Hazatérése után őrnagyi rangot kap, valamint egyéb tárgyi és anyagi juttatásokban részesül, és bírni fogja Hruscsov elvtárs és a Központi Bizottság teljes bizalmát, támogatását a jövő feladataihoz.
Ezen a ponton Sam már kicsit sem burkoltan tajtékzott, öklével a leszállóegység borításába csapott, és válogatott szitkokkal szórta meg a mi részeges, vodkavedelő fajtánkat, akik kisajátítanak egy amerikai küldetést, és nyilvánvalóan előre megfontolt céllal építettek be engem a programba, hogy ezt a műveletet elősegítsem. Hiába tagadtam, Sam nem hallgatott meg! Dühöngött, és kezét többször felém lendítette, én pedig olyan kicsire húztam össze magam az ülésben, amennyire ezt a hely és a műszerek engedték. Szinte az űrhajó falához tapadtam, és azt kívántam, bárcsak átlibbenhetnék rajta, és néhány másodpercnyi fájdalom után békés halottként sodródhatnék a Mars körül, amíg a bolygó légköre el nem nyel. Hiszen én ezt nem akartam! Rám kényszerítik!
Sejtettem, hogy egyszer az életben még vissza fog ütni egykori döntésem, de mit tehettem volna! Ha nem úgy cselekszem, már halott lennék… Nem láthattam volna soha ezt a gyönyörűséget, ezt a csodát! Talán nem szenvedtem épp eleget? Hiszen a családom elhurcolták, Szibériába telepítették őket, és hálásnak kell lennem, hogy nem haltak meg mindannyian! Hiszen Vaszilijt, ó, a drága Vászkát miattam ítélték el, miattam lőtték agyon… Csakis miattam. Ha repülés előtt nem adja ki nekem bizalmasan a kódot, nem válthattam volna át kézi irányításra… Istenem, hogyan okolhatnak mindenért engem? Életben akartam maradni, bármi áron, és ez az ösztön most is hajt!
Igen! Döntöttem! Ha Sam nem fogadja el a földi irányítás parancsait, akkor ismét magamra fogok gondolni, csakis magamra, és arra, hogy életben kell maradnom.

*

Még ugyanazon a napon érkezett egy újabb üzenet. Ebben Sam szülei szólaltak meg, kérték a fiukat, hogy engedelmeskedjen a parancsnak, hiszen ők is ott vannak az irányítóközpontban. Figyelik minden lépésüket.
Sam megijedt. Féltette a hozzátartozóit, akárcsak én ez enyémeket, ugyanakkor láttam rajta, hogy a vele született büszkeség, mely a repülőiskolától egészen idáig elhozta, nem hagyja nyugodni. Ő volt a kapitány, az elsőség joga őt illette volna!
A Confidence-1 két elemből állt össze: a parancsnoki modulból, és a leszállókompból. Alig néhány éve a Holdat három ember vette célba, de csak kettő érintette talpával. A Mars esetében azonban szóba sem jöhetett három ember, hiszen hosszú hónapokat kellett összezárva töltenie a legénységnek, és az űrhajó méretei igencsak szűkösek voltak. Mindketten a kompban leszünk, a parancsnoki modult pedig ráhagyjuk a megbízható robotpilótára.
Izgulok. Ezúttal fele-fele arányban van az izgalom és a félelem.
Kisgyermekként arról álmodtam, hogy híres felfedező leszek. Elolvastam mindent, ami a kezembe került a nagy hajósokról, vadászokról, Afrika-kutatókról, még az Ausztráliát betelepítő rabokról is. Azonban az, hogy egy új térség első emberi szemlélője lehetek, teljesen valószínűtlennek tűnt. Most pedig mégis valóra válik.
Sam a robotpilóta beállításait végzi, én az élelmiszerkészletünket mérem fel. Majdnem fél évet fogunk a Marson tölteni! A tartósított élelmiszer java részét már ideszállították automatizált teherhajókkal, így a kompba csak néhány napnyi élelmiszert készítek.

*

Újabb probléma keresztezi küldetésünket. Sam a leszállási hely koordinátáit táplálta be a komp fedélzeti számítógépébe, amikor az Irányítás újabb adása érkezett.
– Itt Akimov. Vészhelyzet áll fenn, amint ezt megkapják, minden tevékenységük szakítsák félbe, és azonnal intézkedjenek! Műholdfelvételek szerint egy égitest közeledik Önök felé, mely be fog lépni a bolygó légterébe. Az égitest egy 300 méter átmérőjű szikladarab, és elektromos jeleket bocsát ki magából. Ennek miértjét nem tudjuk, de hosszas tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy mielőtt a kisbolygó elérné a becsapódási határt, minden elektromos berendezést le kell állítani! Tudom, ez befolyásolja az életfenntartó rendszereket is, ám több órás mérlegelés és lefuttatott szimuláció után a túlélési valószínűség jelentősen magasabb így. A végső döntés természetesen az Önöké, ám ne feledjék, most nemcsak az életük, hanem a küldetés sikere, és 5 milliárd ember reménye is magukon múlik. Döntsenek felelősen!
– Túlélési valószínűség? Emberek vagyunk, az Istenért, nem beszélhet úgy, mintha nyamvadt fehéregerekkel vagy békákkal kísérletezne! – fakadt ki Sam. Közelebb löktem magam, szerettem volna megsimítani a karját, szerettem volna elmondani, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen távol kerültünk egymástól, de amint felé lebegtem, durván eltaszított magától.
– Ne gyere a közelembe! Egy rohadt kém vagy, egy mindenre elszánt kommunista szuka, és ha nem neveltek volna belém emberi tisztességet, már rég kihajítottalak volna a kurva űrhajóból!
Nem tudom, mitévő legyek.


1973. május 1.
A Mars meghódításának napja

Ismét csend vesz körül, minden mozdulatlan. Mintha a Nap is lassabban menne le a homokszínű sziklák mögött. Ez talán annak hatása, hogy egy marsi nap hosszabb a földinél, vagyis 24 földi óra, 39 perc, és 35 másodperc. Végül mégis bealkonyul, én pedig lámpámat felkapcsolva visszasétálok a komphoz, felmászom a létrán, és magamra zárom az ajtót.
Nincs már más dolgom, mint írni, elengedni a gondolatokat.
A kisbolygó négy órán belül megérkezett. Mozgását követni tudtuk a fedélzeti radaron. Amikor kritikus közelségbe ért, Sam lekapcsolta az elektronikát. Megszűnt minden fény, a levegő áramoltatása, a radar. Abban egyeztünk meg, hogy két órát várunk, ez az idő még nem veszélyezteti a levegő felhasználását. A két órából három lett, majd három és fél, amikor a széndioxid szintje elkezdett emelkedni. A Mars felszíne nyugodtnak tűnt annak ellenére, hogy a szikladarab a második óra után kezdte el súrolni a termoszférát. Látványos izzással ért véget a szikla élete, mi pedig filmfelvételt és több tucatnyi fényképet is készítettünk az eseményről.
Sam tőmondatokban válaszol, ha kérdezem, és még ennél is tárgyilagosabban, ha tájékoztatnia kell. Azonban az elektronika visszakapcsolásakor őszinte riadalmat láttam arcán, amelynek ikerpárja valószínűleg sajátomon is megjelenhetett. Az életfenntartó rendszerek ismét működésbe léptek, de a hajtóművek hibát jeleztek. Samnek nem volt más választása, mint beöltözni az űrsétához, és szemügyre venni a hiba okát. Segítettem neki felvenni a szkafandert, majd légtelenítettük a komp belsejét, ezt használva zsilipnek. Sam a hajtóművek felé lebegett, mindvégig egy kötéllel összeköttetésben állva a hajóval.
– Jégdarabok tömítik el mindkét oldalt – mondta szűkszavúan. Ezután olyan gyorsan történtek az események, hogy követni sem volt időm. Az egyik pillanatban még erőlködést, apró torok-köszörüléseket és az erőkifejtés következtében létrejövő lihegést hallottam a fülhallgatómban, a másikban már felzúgott a hajtómű, és Sam kétségbeesett ordítása töltötte meg a fülem.
– Dotty, Dotty, húzd be a kötelet! – ordította. A komp ajtaja felé löktem magam, és reflexszerűen fel akartam nyitni, de az ajtó nem engedett, hiszen odaát vákuum volt, ám ekkor nem gondoltam erre, egyáltalán semmire sem gondoltam, csak arra, hogy Sam bajban van, és segítenem kell.
– Dotty! Dott…..- Egyre csak a nevem hajtogatta, és végül egyetlen, idegszálakat felborzoló, fájdalmas ordításba fordult át a hangja, majd ez is megszűnt, és csupán a statikus sistergés maradt…
Istenem, még most sem hiszem el! Sam meghalt!
Tehetetlen voltam. Az ablakon keresztül láttam, ahogy teste a bolygó felé lebeg, ahogy lágyan hullámzik utána a biztosítókötél. De hogy szakadhatott el? Nem értem, egyszerűen nem értem! Sírni szerettem volna, de a dühtől és az ijedtségtől nem bírtam. Nem tudtam, mit tegyek, ám ekkor, mintha csak sejtették volna, hogy útmutatásra szorulok, felrecsegett a rádió, és újabb üzenet érkezett, melyben kijelölték a leszállás idejét. Válaszüzenetemben összeszedetlenül megpróbáltam rekonstruálni a történteket, és új parancsokat kértem. Eztán több órás várakozás következett.

*

Az Irányítóközpont újabb üzenete szerint a leszállás nem halasztható el. Tudtam, hogy ez nem az övék, hanem a Kommunista Párt Központi Bizottságának döntése ez. Emberélet? Semmit nem számít, ahogy Sam mondta. Egyedül a feladat a fontos, és már csak én voltam jelen, hogy végrehajthassam.
Beöltöztem hát, és átszálltam a kompba. A parancsnoki ülésben borzongás futott végig testemen. Kaptam kiképzést a komp kezelésére, az évek alatt több száz órányi szimulátoros gyakorlaton estem át, mégsem hittem, hogy valaha is alkalmaznom kell, amit megtanultam.
A kompból utasítottam a parancsnoki egység robotpilótáját, hogy a Sam által betáplált adatoknak megfelelően folytassa a repülést, én pedig leválasztottam a landoló egységet, és megkezdtem utam befejező részét a Marsra.
Most pedig itt vagyok.

*

Floridai idő szerint este 23 óra 03 perckor értem felszínt. A landolás zavartalan volt. A komp külső kamerái kifogástalanul működtek. A felszínhez vezető létrához legközelebb esőt be is állítottam, hogy megfelelő képet kaphasson az utókor a kiszállásról, majd üzentem a központnak, hogy készen állok. 28 percet kellett várnom a válaszra, mely megerősítette a parancsot: haladéktalanul szálljak ki, és a világ népeinek nevében vegyem birtokba a bolygót.
Így érezhettek az Újvilág felfedezői is? Ők is egy végtelenül nagy, ismeretlen, idegen világot láttak maguk előtt, amikor hazájuk és uralkodóik nevében elfoglalták a területet, nevet adtak neki, és felírták azt a térképre? Ilyen hát, amikor egy hely az ismert világ részévé válik?
Egyszerre éreztem szomorúságot, hiszen betörhetjük ezt az új földet, és örömet, amiért mindezt láthatom. Ó Sam, bárcsak osztozhatnék veled mindebben! Remélem, halhatatlan lelked letekint rám odafentről, és megbocsát nekem és népemnek!
Leereszkedtem a létrán. Az utolsó fokon megálltam. Feltekintettem a fahéjszínű égre, és megköszöntem Istennek, hogy ember lehetek. Majd azt mondtam, jól érthetően, magamban pedig reménykedtem, hogy nem cenzúrázzák ki szavaimat:
– Azt akarom, hogy mostantól legyen béke!
Leugrottam a létráról.
Érzékelésem szerint egyszerre értek homokot lábaim, de feltételezem, évtizedekig fognak ráérő kutatók vitatkozni azon, melyik lábam előzte meg akár egy másodperc századrészével is a másikat – hogy melyik lesz így az első lábnyom. Engem mindez nem érdekelt.
Tettem néhány bizonytalan lépést. A földinél kisebb gravitációt is furcsa volt megszoknia testemnek, több hónapnyi űrben töltött idő után. Szkafanderem jobb lábának oldalsó zsebéből elővettem egy előre elkészített kis csomagot. Állítható zászlórúd volt benne, a hozzátartozó zászlókkal. Felállítottam a rudat, egy nagyobb kőrakás mellett beleszúrtam a talajba. Meglepő, milyen könnyen ment. Ezután kibontottam a zászlókat.
Szovjet szülőhazám sok örömöt, és sok bánatot okozott nekem. Örömöt, hiszen az otthonom volt, taníttatott, lehetőséget adott arra, hogy fejlődjek, hogy egyetemre menjek, hogy az lehessen belőlem, aki ma vagyok. Ám sok bánatot is okozott, hiszen kiképzett egy feladatra, melyet nem tudtam végrehajtani. Bánatot okozott, mert elvárta, hogy a sikertelenség miatt életemmel fizessek. Ezt én megtagadtam, és megszöktem, mégsem tudtam elfelejteni, ki vagyok, honnan jöttem. Ezért az űrbe is magammal hoztam otthonom zászlaját, akárcsak új hazámét is, mely állampolgárságot adott, és ismét felkarolt a végtelenben.
Mindkét zászlót kitűztem.
Azt akarom, hogy mostantól legyen béke!


1973. szeptember 4.
Mare Pacem, 127. napja a Marson

Minden egyes sol-la, vagyis marsi nappal csökken az esélyem a hazatérésre. A parancsnoki egység három hete nem válaszol. Minden kísérletem a kapcsolatteremtésre kudarcba fulladt. A központ adásai is megszűntek, minden csatornán ugyanaz a statikus zörej fogad. Egyedül vagyok, és nagyon úgy tűnik, itt ragadtam. Az élelem, melyet előzetesen továbbítottak a bolygóra, kitart. Alapos beosztást készítettem, még legalább fél évig húzom a tartalékokkal. A létfenntartó rendszer működik, van levegőm, és vizem. A komp rakteréből kicsomagolt Mars-autóval kisebb felfedező utakat teszek, és mindent dokumentálok. Az időjárás változik, az átlaghőmérséklet hónapról hónapra esik. Életnek eddig nyomát sem találtam. Jól érzem magam fizikailag, egészséges vagyok, de agyam józanabb fele azt mondja, enyhe depresszió kerülget.
Egyedül maradtam, és Irina szelleme kísért. Hallom köhögését, és lázas nyögéseit. Álmaimban a Voszhod-4 fedélzetén vagyok, és fogom beteg társnőm tűzforró kezét. Nincs nálunk gyógyszer, nincs antibiotikum, lázcsillapító, egyáltalán semmi. Hiszen csak 5 napra tervezték a küldetést, hogyan fordulhatott elő ilyesmi? Irina láza az egekben lehet, kiszáradt, hiába diktálom belé a vizet. Engedélyt kérek visszatérni, de az engedélyt megtagadják tőlem. A küldetést teljesíteni kell, amennyiben megszegem a parancsot, hadbíróság és talán halál vár rám, vagy valami annál is rosszabb: Szibéria. Irina delíriumban van, magában motyog, de nem érteni, mit beszél. Ekkor gondolok először a végzetes megoldásra.

*

Isten megbüntet, amiért megöltem a társam, és disszidáltam. Magánnyal sújt, össze vagyok zárva emlékeimmel, gondolataimmal, önmagamnak vagyok gyóntatója.
Gyakran elkap a sírás, hirtelen fut végig rajtam egy-egy pánikroham.
Megöltem Irinát.
Mindkettőnk szkafanderéhez rácsatlakoztattam a sisakot, majd légtelenítettem, és megnyitottam a hajót. A Voszhod csupán kétszemélyes volt, és az első űrsétát hasonló módon tették meg hazánk fiai alig két évvel korábban. Azonban a korábbi tapasztalatokból nemcsak a rögzítőkötél használata maradt meg, hanem egy vadászpuska kéznél tartása is. Előfordult, hogy a tajga kies tájain ért véget egy küldetés, ezért több alkalommal gyakoroltattak velünk túlélési technikákat. Ilyenkor éjszakákat töltöttünk magunk barkácsolta menedékben, pusztán azokkal a holmikkal körülvéve, melyeket az űrből is magunkkal hozunk, kiegészülve egy vadászpuskával, a farkasok ellen.
Ez a fegyver akkor is ott volt a kezemben. Élni akartam, ehhez pedig neki meg kellett halnia. Nem volt eszméleténél, amikor a rögzítőkötéllel óvatosan kiengedtem a nyílt űrbe.
Irina magatehetetlen teste egyre távolabb került. Amikor a kötél megfeszült, megcéloztam törékeny testét, és háromszor lőttem.  Mindhárom lövésem mellkason találta. Ekkor eleresztettem a kötelet, és hagytam, hogy reményeim szerint immár halott teste a végtelené legyen. Bezárkóztam, majd beütöttem a kézi irányítás átvételéhez szükséges kódot, amit nem is szabadott volna tudnom, és beállítottam a röppályát. Az Egyesült Államok területén akartam földet érni. Mindvégig remegett a kezem, ahogy most is. Soha, senkinek nem mondtam el, hogyan halt meg Irina, de átadtam minden tudásom a szovjet űrprogramról az amerikaiaknak, cserébe pedig azt kértem, hadd dolgozzam velük. Hosszú hónapokig tartott, amíg átvilágítottak, millió kísérletet, pszichológiai vizsgálatot kiálltam, végül a német Von Braun is védelmébe vett, mondván, az amerikai űrprogramnak meg kell becsülnie minden külső információt és szakembert, ahogy ezt vele kapcsolatban is tették. Így kezdődött kiképzésem.
Most pedig itt vagyok, egyedül, és nem remélhetem, hogy segítségemre sietnek. Mire ideér egy újabb hajó, én már halott leszek, de jól van ez így. Én várok, várok mindvégig. Csupán annyit kérek, hogy bocsássatok meg nekem.
Most pedig leteszem a ceruzát, mert sok felfedeznivaló van még, az idő viszont kevés.
A vég pedig oly közel.

Tzinkal c. novella



Amíg be nem indul az új Aranymosás-válogató, rendszeresen jelennek meg novellák, interjúk, ajánlók a Könyvmolyképző Kiadó oldalán. Kissé megkésve, de itt is tudatom, hogy megjelent rajta egy misztikus novellám, amit az egyik kedvenc írói gyűjtőoldalam, az  Apolló tintafoltjai is szárnyai alá vett. Érdemes oda is benézni további érdekes írásokért :) 


"Ha megtiltanám, hogy emlékeimet körbehordozza a szél a világban, nem ismerhetnétek meg életem történetét. Mily’ veszteség lenne ez számotokra! És mily’ magányosságra kárhoztatna engem, ki egészen idáig áhítoztam, hogy rám találjon egy hozzám hasonlatos lény, egy szélből és illatokból építkező gondolat, ami belesúgja kérges fülembe: „nem vagy egyedül”. Hol vagytok most, emez új korban, istenek?" 

Tovább olvasható az  Aranymosáson. 


Apró korrekció

2018. január 15 éjfélig lehet beküldeni kész, kidolgozott kéziratokat a VII. Aranymosás Irodalmi Válogatóra, ahogy azt már sokan tudjátok. Viszont éppen emiatt törölni kényszerültem innen a blogról a készülőkönyv első néhány fejezettervét, így utólag is elnézést kérek azoktól, akik esetleg keresnék, vagy a folytatást várnák. Nagy munkában vagyok, sajnos nem hazudtolom meg önmagam: az idő vészesen fogy, a könyv viszont lassan gyarapszik. Szokták mondani, hogy a legjobb motiváló erő a közelgő határidő - remélem ezúttal is igaznak bizonyul a mondás, és elkészülök. 

A válság feloldása


Sokan vannak, akik esküsznek arra, hogy terápiás módszerekkel ki lehet lábalni a lelki válságokból. Vannak csoportos terápiák, önsegítő körök, de el lehet járni szakemberekhez tanácsadásra, legyen az pszichológus, életvezetési tanácsadó vagy házassági ügyekben jártas személy. 
De mi lesz az írókkal? Festőkkel? Színészekkel? Mit tegyenek a művészeti  ágazatok képviselői, ha lelki okok miatt elakadnak pályájukon, elmaradnak a sikerek, elfogy a lelkesedés, a belső motiváció? 

Nem tudom a választ minden kérdésre. Azt viszont elmondhatom, hogy nekem mi segített: a határidő! 

Nem elég, ha magamnak szabom meg, nem elég, ha azt mondom: "két hét múlva jön a következő fejezet". Tudom, hogy ha baj van idebenn, ha túl sok negatív hatás ér (márpedig él a "civil" munkahelyemen), nem fogom megcsinálni. Inkább leszek ígéretszegő, mintsem valahonnan, egy titkos rejtett mélységből kihajtanám magamból a következő fejezetet. De mitévő legyen az ember, ha a körülményei nem oldódnak meg egyhamar? Nos, külső motivációra van szükség, és ez pedig a mindent felülíró, egyelőre még távolból vörösen világító, de minden nappal egyre közeledő határidő! 

Éreztem, hogy hamarosan nem úszom meg a munkát, nem nézhetem tovább az üres papírt, amire nem akarnak kiömleni a szavak. Néhány napja kitöröltem mindent, ami eddig elkészült Az elveszett birodalomból, és új oldalt nyitottam. Itt a blogon olvasható már csak régi formájában mindaz, amit egykor elterveztem. Néhány részletet természetesen fel fogok használni, hiszen sem a szereplőket, sem eseményeket nem dobhatok csak úgy el. 

Felismertem viszont, hogy ha egy díjazott regényt szeretnék írni, akkor a szöveg nem kezdődhet egy vesztes csatával! Milyen keretbe foglalná a történetet, ha bizonyos szereplők már az elején elbuknának? Milyen alaphangot ad egy történetnek, ha halállal és szenvedéssel indul? Ez rossz ómen. És ekkor megtörtént a feloldódás, és tegnap már  helyreállt lélekkel telve írtam az új prológust. 



Ma pedig, mintegy válaszul, megérkezett a legfőbb motivációs erő is: a Könyvmolyképző Kiadó kiírta a VII. Aranymosás Irodalmi Válogató határidejét! 

Mi fog tehát történni? 

Röviden szólva: megkezdődik a visszaszámlálás. A mai napot is beleszámítva 96 nap áll rendelkezésemre, hogy megírjam, átolvassam, kissé szerkesszem Az elveszett birodalmat, kitöltsem a pályázathoz csatolandó adatlapot, elkészítsem a két oldalas konfliktustérképet, és beküldjem a művet a kiadónak. Hát nem csodálatos? Én annak találom. Akinek van kedve, tippeljen, hogy elkészül-e ennyi idő alatt a regény, és ha igen, mikorra? 


A határidő tehát: 2018. január 15.

Munkára fel! 


Írói válság

Vége a nyárnak, beindul az ősz, legalábbis a naptárforma szerint. Azon gondolkodom, vajon ezzel együtt az írói válságból is kilábalok-e, illetve az évszak jellegzetes hangulata kimozdítja-e a patthelyzetből Az elveszett birodalom két cselekményszálát? 

Azt ugyanis tagadom, hogy ne foglalkoztam volna a történettel, sőt! Talán túl sokat is foglalkoztam vele fejben ahhoz, hogy képes legyek leírni a legszimpatikusabb verziót. Szerepel itt a blogon egy Prológus és egy fejezet. A fejben-írás során már szereplőket töröltem és újakat hoztam be, elvetettem a Prológust aztán mégis megtartottam, valamint többször átgondoltam a római eseményeket attól függően, hogy épp melyik karakteremnek akartam kedvezni. Mindebből semmi nem jelent meg írásban, ez egy belső harc, ami teljesen felborította az alkotási folyamatot, és olyan agy-sakkra kényszerített, amit képtelen vagyok lejátszani magammal.



Ez lenne vajon az a bizonyos írói válság? Vagy ez valami más, valami pszichés akadály, amelyet egyénileg kell leküzdeni? Egyelőre csak tobzódom aze ötletekben és a verziókban, emiatt elmulasztottam a részletet beküldeni a Kéziratok éjszakájára, és több más pályázat határidejét sem tartottam szem előtt. 

Ezen időszak alatt az egyedüli produktumom egy 100 szavas mini-történet, amit az Aranymosás játékára szültem meg. Csupán 100 szó, de fél napot igényelt, hiszen képtelen vagyok rövid írásokra, még a néhány ezres novellákat sem tudom kellően rövidre faragni. Viszont ez a "munka" sem maradt parlagon, a 100 szavas játék zsűrije dicséretben részesítette néhány másik írással együtt. Ha más nem, legalább ez adott némi biztatást arra, hogy ne adjam fel a pszichés küzdelmet, mert születhetnek jó vagy majdnem jó (és javítható) dolgok, ám ezeknek ára van, amit úgy hívnak: idő. Ráfordított idő, az élet egyéb kötelező cselekedetei mellett fellelhető szabad idő. Az, amit úgy kell ellopni magamnak, hogy végre azzal foglalkozhassak, ami egész nap a fejembe jár. 

Tehát, a már említett játék a következő felhívással fordult a szerzők felé:

"A feladat:

Írj meg pontosan 100 szóban egy kerek történetet.

Legyen eleje-közepe-vége, kerekedjen ki, de ne legyen hosszabb (és ezúttal rövidebb se) 100 szónál. Lássuk, mi mindent lehet ennyi szóban elmesélni!
Kiegészítés: a történet kapcsolódjon valamilyen módon a vízhez. Ez lehet vízpart, szökőkút vagy akár egy pohár víz is. Ami eszedbe jut. "

Az erre írt mini-történettel búcsúzom, remélve, hogy hamarosan legyőzöm a pszichés akadályt, és folytatódhat Az elveszett birodalom, vagy más egyéb történet, ami a fejemben él.

Gyöngyszemű titokban szokta nővéreit követni.

– Gyerek vagy még, maradj otthon és fogj halad a korall-labirintusban! – mondják neki, mielőtt sebesen elúsznak, de Gyöngyszemű nem fogad szót. Ott halad sodrásuk nyomán és fülel. A merülő lapátok ütemes hangjai csobbannak, az emberek így lökik előre a hajót.
Énekelnek! Gyöngyszemű kibukkan a felszínen, hogy hallja a dallamot. Nővérei már mind ott vannak, válaszdalt költenek. Egy matróz előrehajol. Arca kedves, barna, haja napszínű. Gyönygszemű sosem látott még ilyen szép embert, a szíve gyorsabban ver.
Szerelmes is lehetne, ha nővére nem kapná el azt a kezet, és nem rántaná le a naphajú férfit kegyetlenül a mélybe.


Miről szól az Elveszett birodalom?

Minden regény cselekményét össze lehet foglalni egy oldalban... állítólag. Ezt hívjuk szinopszisnak. Ha most megpróbálnám Az elveszett birodalom teljes cselekményét, minden történetszálat és az egész hátteret leírni, garantálom, hogy több lenne egy A4-es oldalnál. Ez állítólag a  kezdő írók gyakori betegsége, mintegy a kezdőség ismérve. Ezzel én nem értek egyet, de a véleményem nem mérvadó ebben a kérdésben. Viszont nagyon röviden, és alig néhány spoilert alkalmazva megpróbálkozom vele, hogy felvázoljam, miről is szól Az elveszett birodalom.

A regény műfaja: alternatív történelem. A fő cselekmény két szálon fut, az első fő szál a Briton Birodalomban játszódik. Ebben a világban a rómaiak elleni felkelést megnyerték az egyesült kelta seregek Boudica királynő vezetésével, ezért a Brit-szigetek soha nem vált a Római Birodalom provinciájává. A politikai berendezkedés pedig követte a hagyományt, és az egyesült kelta népeket, azaz a britonokat a további évszázadok során nők irányították. Azonban a matriarchális berendezkedés idővel kitermelte saját ellenzékét, így a britonok kétezer évnyi történelme során óhatatlanul is felütötték fejüket a férfiak által vezetett lázadások, melyek közül a leghíresebbet a Liliomos herceg vezette, és Briana királynő kormányzását volt hivatott megtörni. A lázadást leverték, ám a jóságos királynő nem kívánta véres megtorlásokkal megfélemlíteni saját népének férfi tagjait, ezért bevezetett egy hosszúra nyúló, fokozatossági elvet, mely konkrét időszak meghatározása után apránként visszahelyezi a hatalomba a férfiakat is. 

És itt érkezünk meg a jelenbe, a cselekmények fő idejébe. Az iparosodott Briton Birodalom egyszerre változik meg a technikai fejlődés és a fokozatos férfiasodás korszakában. Az Oakwood család nőtagjait követhetjük nyomon, amint keresik helyüket ebben a változó világban. Flora, a legidősebb lány a királynő szolgálatában áll, Bluebelle kalandokról álmodik, Lily pedig szembeszáll fiú féltestvérével, hogy a birtokot az örökösödési törvény változásai után is a család irányítása alatt tarthassa. 

Ezzel szemben a római Birodalom, mely töretlenül létezik és modernizálódott hadseregével stabilan tartja határait, az iparosodás és felvilágosodás következtében belső harcait vívja. A császár, Marcus Romolus fiai két ellentétes oldalra állnak a politikai csatározásokban. A szenátusban a patríciusok és a hatalmat nyert plebejus képviselők egymásnak esnek néhány törvényjavaslaton, ami megszüntetné a rabszolgaságot, és egyéb módokon kedvezne a köznépnek. Az egyiptomi provincia elszakadási kísérleteket tesz, és a háttérben készülődnek a birodalmat feldarabolni kívánó hadurak, külföldi kiskirályok. 

A Római Birodalom mindig ütőképes hadserege az évszázadok során csupán egyetlen területet nem tudott meghódítani: a titokzatos Galliát. Minden kísérlet kudarcba fulladt, a tenger felől érkező hajókat sűrű, mágikus köd nyelte el, a szárazföldi légiókat vad szörnyetegek szaggatták szét a sűrűn benőtt erdőkben. 

Az események hatására a két birodalomból egyszerre kezd menekülésbe két számkivetett csapat, hogy végére járjon a rejtélynek és új hazát találjon. De közöttük is vannak, akik a kegyelemért elárulnák társaikat, hogy uralkodóik saját maguknak követelhessék az ismeretlen földterületet, a történelemben elveszett Gall Birodalmat. 

Ki vagyok, mit akarok?

Üdvözlök mindenkit a blogomon! 

A felület még nem tökéletes, de nem titkoltan azzal a céllal jött létre, hogy segítsen hidat építeni köztem és azok között, akik szívesen olvasnak sci-fi és fantasy történeteket, alternatív történelmi írásokat, folytatásos regényeket. 

Dyta Kostova

Néhány éve foglalkozom aktívabban a fantasztikus irodalommal, a szemfülesek már néhány pályázaton is találkozhattak a nevemmel, illetve találhattak cikkeket a Galaktika online felületén, melyeket én írtam. Fantasztikus művek létrehozásában voltak sikereim is, kudarcként megélt eredményeim is. Mint minden kezdő, én is átéltem azt a kellemesen bizsergető érzést, amikor az első mű megjelenik, amikor az első pályázati siker megszületik, ugyanakkor nemrég átéltem azt is, amit legtöbbünk kudarcként értékel: a pályázati sikertelenséget, az olvasói vélemények megosztottságát, a kötekedő, kritikus olvasókat.

Ilyenkor a hideget-meleget is kapott szerző leül egy percre, elgondolkodik rajta, hogy miért nem sikerült, mi lett volna, ha sikerül, és vajon hol rontotta el igazán. Nem volt elég jó a pályamű? Nem volt elég ütős a történet? Vagy csak a felvezetés nem sikerül elég hatásosra? Bizony sokat számít egy első mondat, egy első fejezet, nem hiába olvasni az egyre szaporodó írástechnikai oldalakon blogokon, hogy mi mindent eredményezhet egy gondosan megválasztott felütés. 

Akik a fantasztikum témakörében alkotnak, bizonyára találkoztak már az évente visszatérő, neves pályázatokkal, amelyek mindig új és új kezdetet ígérnek. Nálam sincs ez másként. Első komolyan vett művemet 2013-ban küldtem el a Preyer Hugo novellapályázatra, és a se nem túl jó, se nem túl rossz középmezőnyben végeztem. Ez volt jelen alkotói nevemen írt Oculus című novellám. További három évnek kellett eltelnie, hogy felrázzon a felismerés: egy másik, épp befutó magyar szerző ugyanezzel a címmel épp regényt készül kiadni. Ekkor aztán megmakacsoltam magam, átírtam a novellám, új címmel láttam el, és beküldtem az Aranymosás oldalára, ahol most is megtekinthető. 

És itt jön képbe az Aranymosás. A Könyvmolyképző Kiadó híres pályázata és irodalmi magazinja aktívan közreműködik abban, hogy új tehetségek kerüljenek be a szórakoztató magyar irodalom vérkeringésébe, ezért évek óta működteti íróiskoláját, ahová évente legalább kétszer van felvétel. Én is megpályáztam egy helyet. Így lettem a hatodik alkotói fészek tagja, és végeztem az íróiskola alap tanfolyamát 2016 nyarán a Könyvmolyképzőnél. Ezt követte a Corvus megjelenése két részletben. 



Időközben több más pályázaton is részt vettem, ezek eredménye két írás megjelenési lehetősége az ÚJ Galaxis magazinban. Az első a 2015-ös Preyer Hugó-ra küldött novellám, a Pacem, mely immár sokkal jobb helyezést ért el a korábbinál, és megjelenésre alkalmasnak találták az ítészek. A másik pedig a "Robotok munkában" pályázatra küldött írásom Musicum címmel, mely jelenleg is szerkesztés alatt áll. 



A sikereken felbuzdulva, és a szorongató határidő miatti nyomás alatt befejeztem első regényem, a Terra Incognita első verzióját, és be is küldtem a VI. Aranymosás irodalmi válogatóra. Idén februárban értesítettek, hogy a szövegem bekerült a legjobb 20 pályamunka közé, és részletek fognak megjelenni az oldalon, tehát versenyben vagyok a regény megjelenési lehetőségéért. 



Most, hogy a válogatás csaknem egy hónapja lezárult, és már ismerjük a végeredményt, számot kellett vetnem vele, hogy az írás mégsem olyan jó, mint amilyennek én, a szerző belülről hittem, és hogy van még mit csiszolni, átírni, kicserélni. Egyszóval: fejlődni. És nemcsak a regény szövegét kell csiszolni, hanem a kommunikációt is, amely a kritikus olvasók felé kikívánkozik. Első alkalommal szembesülhettem vele, hogy az írásom nemcsak az enyém, abban a pillanatban, ahogy kikerült az oldalra, közkinccsé vált, véleményezhető, kritizálható lett. Állítólag minden szerző átéli ezt, és legtöbbjük érzékenyen viseli. 

Ideje tehát a nyilvánosság elé lépni, megosztani az írásokat, a terveket, beszámolni jóról és rosszról, és legfőképp megszokni, hogy ezentúl nemcsak magamnak, hanem nektek is írok. Véleményezzétek ház szívetek szerint az összes kikerülő bejegyzést, semminemű cenzúrát és moderációt nem kívánok alkalmazni. 


Segítsetek nekem felkészülni a következő Aranymosásra, tartsatok velem az igazi, nyomtatott könyves szerzővé válás útján! 



Zsoldos Péter-díj "novella" kategóriájában jelöltek

  Meglepően indult a mai nap. Miközben arra várok, hogy az idei Aranymosás ra vajon felkerül-e Az elveszett birodalom első fejezete,...