A válság feloldása


Sokan vannak, akik esküsznek arra, hogy terápiás módszerekkel ki lehet lábalni a lelki válságokból. Vannak csoportos terápiák, önsegítő körök, de el lehet járni szakemberekhez tanácsadásra, legyen az pszichológus, életvezetési tanácsadó vagy házassági ügyekben jártas személy. 
De mi lesz az írókkal? Festőkkel? Színészekkel? Mit tegyenek a művészeti  ágazatok képviselői, ha lelki okok miatt elakadnak pályájukon, elmaradnak a sikerek, elfogy a lelkesedés, a belső motiváció? 

Nem tudom a választ minden kérdésre. Azt viszont elmondhatom, hogy nekem mi segített: a határidő! 

Nem elég, ha magamnak szabom meg, nem elég, ha azt mondom: "két hét múlva jön a következő fejezet". Tudom, hogy ha baj van idebenn, ha túl sok negatív hatás ér (márpedig él a "civil" munkahelyemen), nem fogom megcsinálni. Inkább leszek ígéretszegő, mintsem valahonnan, egy titkos rejtett mélységből kihajtanám magamból a következő fejezetet. De mitévő legyen az ember, ha a körülményei nem oldódnak meg egyhamar? Nos, külső motivációra van szükség, és ez pedig a mindent felülíró, egyelőre még távolból vörösen világító, de minden nappal egyre közeledő határidő! 

Éreztem, hogy hamarosan nem úszom meg a munkát, nem nézhetem tovább az üres papírt, amire nem akarnak kiömleni a szavak. Néhány napja kitöröltem mindent, ami eddig elkészült Az elveszett birodalomból, és új oldalt nyitottam. Itt a blogon olvasható már csak régi formájában mindaz, amit egykor elterveztem. Néhány részletet természetesen fel fogok használni, hiszen sem a szereplőket, sem eseményeket nem dobhatok csak úgy el. 

Felismertem viszont, hogy ha egy díjazott regényt szeretnék írni, akkor a szöveg nem kezdődhet egy vesztes csatával! Milyen keretbe foglalná a történetet, ha bizonyos szereplők már az elején elbuknának? Milyen alaphangot ad egy történetnek, ha halállal és szenvedéssel indul? Ez rossz ómen. És ekkor megtörtént a feloldódás, és tegnap már  helyreállt lélekkel telve írtam az új prológust. 



Ma pedig, mintegy válaszul, megérkezett a legfőbb motivációs erő is: a Könyvmolyképző Kiadó kiírta a VII. Aranymosás Irodalmi Válogató határidejét! 

Mi fog tehát történni? 

Röviden szólva: megkezdődik a visszaszámlálás. A mai napot is beleszámítva 96 nap áll rendelkezésemre, hogy megírjam, átolvassam, kissé szerkesszem Az elveszett birodalmat, kitöltsem a pályázathoz csatolandó adatlapot, elkészítsem a két oldalas konfliktustérképet, és beküldjem a művet a kiadónak. Hát nem csodálatos? Én annak találom. Akinek van kedve, tippeljen, hogy elkészül-e ennyi idő alatt a regény, és ha igen, mikorra? 


A határidő tehát: 2018. január 15.

Munkára fel! 


Írói válság

Vége a nyárnak, beindul az ősz, legalábbis a naptárforma szerint. Azon gondolkodom, vajon ezzel együtt az írói válságból is kilábalok-e, illetve az évszak jellegzetes hangulata kimozdítja-e a patthelyzetből Az elveszett birodalom két cselekményszálát? 

Azt ugyanis tagadom, hogy ne foglalkoztam volna a történettel, sőt! Talán túl sokat is foglalkoztam vele fejben ahhoz, hogy képes legyek leírni a legszimpatikusabb verziót. Szerepel itt a blogon egy Prológus és egy fejezet. A fejben-írás során már szereplőket töröltem és újakat hoztam be, elvetettem a Prológust aztán mégis megtartottam, valamint többször átgondoltam a római eseményeket attól függően, hogy épp melyik karakteremnek akartam kedvezni. Mindebből semmi nem jelent meg írásban, ez egy belső harc, ami teljesen felborította az alkotási folyamatot, és olyan agy-sakkra kényszerített, amit képtelen vagyok lejátszani magammal.



Ez lenne vajon az a bizonyos írói válság? Vagy ez valami más, valami pszichés akadály, amelyet egyénileg kell leküzdeni? Egyelőre csak tobzódom aze ötletekben és a verziókban, emiatt elmulasztottam a részletet beküldeni a Kéziratok éjszakájára, és több más pályázat határidejét sem tartottam szem előtt. 

Ezen időszak alatt az egyedüli produktumom egy 100 szavas mini-történet, amit az Aranymosás játékára szültem meg. Csupán 100 szó, de fél napot igényelt, hiszen képtelen vagyok rövid írásokra, még a néhány ezres novellákat sem tudom kellően rövidre faragni. Viszont ez a "munka" sem maradt parlagon, a 100 szavas játék zsűrije dicséretben részesítette néhány másik írással együtt. Ha más nem, legalább ez adott némi biztatást arra, hogy ne adjam fel a pszichés küzdelmet, mert születhetnek jó vagy majdnem jó (és javítható) dolgok, ám ezeknek ára van, amit úgy hívnak: idő. Ráfordított idő, az élet egyéb kötelező cselekedetei mellett fellelhető szabad idő. Az, amit úgy kell ellopni magamnak, hogy végre azzal foglalkozhassak, ami egész nap a fejembe jár. 

Tehát, a már említett játék a következő felhívással fordult a szerzők felé:

"A feladat:

Írj meg pontosan 100 szóban egy kerek történetet.

Legyen eleje-közepe-vége, kerekedjen ki, de ne legyen hosszabb (és ezúttal rövidebb se) 100 szónál. Lássuk, mi mindent lehet ennyi szóban elmesélni!
Kiegészítés: a történet kapcsolódjon valamilyen módon a vízhez. Ez lehet vízpart, szökőkút vagy akár egy pohár víz is. Ami eszedbe jut. "

Az erre írt mini-történettel búcsúzom, remélve, hogy hamarosan legyőzöm a pszichés akadályt, és folytatódhat Az elveszett birodalom, vagy más egyéb történet, ami a fejemben él.

Gyöngyszemű titokban szokta nővéreit követni.

– Gyerek vagy még, maradj otthon és fogj halad a korall-labirintusban! – mondják neki, mielőtt sebesen elúsznak, de Gyöngyszemű nem fogad szót. Ott halad sodrásuk nyomán és fülel. A merülő lapátok ütemes hangjai csobbannak, az emberek így lökik előre a hajót.
Énekelnek! Gyöngyszemű kibukkan a felszínen, hogy hallja a dallamot. Nővérei már mind ott vannak, válaszdalt költenek. Egy matróz előrehajol. Arca kedves, barna, haja napszínű. Gyönygszemű sosem látott még ilyen szép embert, a szíve gyorsabban ver.
Szerelmes is lehetne, ha nővére nem kapná el azt a kezet, és nem rántaná le a naphajú férfit kegyetlenül a mélybe.


Az elveszett birodalom - 1. fejezet

Én, Briana az első, egyetértésben a Tanácsosok Körével, kinyilvánítva szeretetemet és tiszteletemet népem minden tagja iránt, legyen bár nő, gyermek avagy férfi, fejet hajtva a nép titkos akarata és vágya előtt, a béke szellemiségében és az igazságtétel szentségét jelzőfényemül választva, ezennel kihirdetem rendelkezéseimet.
A Briton Birodalom történetét sebhelyekként szabdaló lázadások gyógyírjául békét és megbocsátást hirdetek mindazon alattvalóknak, kik fellázadtak, lázadásra biztattak másokat, vagy a lázadást fegyverrel, pénzzel, más módon elősegítették.
Ezen megbocsátás akkor veszi kezdetét, amidőn a Férjek Törvényének feltétel nélküli elfogadásáról mind a perbe fogott, és végzetét váró lázadók vezetői, mind pedig a legfelsőbb méltóságok tisztviselő asszonyai, valamint a tartományi úrnők közösen és megértően nyilatkoznak, és ezt kézjegyeikkel, valamint pecsétjeikkel megerősítik ezen rendelkezés szövegzete alatt.
Az így elfogadott Férjek Törvénye ím kimondja, hogy minden fiú, férfi és aggastyán, ki a birodalomban lélegzik és eleven, elfogadja a lázadások okozta sebek gyógyírjaként korlátozott jogainak megszilárdítását azzal a reménnyel, midőn nem szakad meg vérvonala, és a Birodalom ellen sem szóval, sem fegyverrel kilencedizigleni sarja nem vét, jogai visszaadattatnak és kibővíttetnek a Birodalom királynője által.
Ámbár ha becsülettel tett ígéretét a vérvonal megszegi, legyen az bár nemes, harcos, bölcs vagy pór, vére elköttetik, és nem csordogál tovább ama békeidőkbe, mely a jóvátétel és a kiegyezés holnapja.
Amidőn az idő folyama elérkezik, és eljövend a kor, melyben a vezeklés véget ér, úgy minden férfi és férj, fiú és apa számára adassék vissza az örökléshez, intézéshez, harchoz, bölcselkedéshez való jog, mint elnyert jutalom a hűségért, amivel királynőjük és a Birodalom felé adósodtak.
A legfőbb Anya és az Idő Végtelen Folyama bölcselkedjék e rendelkezés felett, mit én, Briana, ezen csendes órán szelíd kegyességemben meghoztam.


1.  fejezet

500 évvel A Férjek Törvénye (Briana Törvénye) elfogadása után

Robert Johnson a szélesre tárt kapu előtt várta meg az újságosfiút.
Miután a kölyök kézbesítette a még mindig friss, tintaszagú papírköteget és eltekert, Robert még letépett egy naplemente-színű tűzliliomot a kapu melletti ágyások egyikéből, gomblyukába tűzte, és csak aztán indult vissza reggelizni a roskadásig terített, nagy tölgyfaasztal mellé.
– Szép reggelt, Mr. Johnson! – hajolt meg Paul, az inas. – Remélem, jó híreket hallunk ma Öntől!
A fiú alig lehetett húsz éves, de kisgyermek korától az Oakwood birtokot szolgálta. Utolsó generációs volt a norwich-i Harryson vérvonalból.
– Úgy tűnik, újabb kedvezményeket kapunk a közelgő esemény tiszteletére. Itt van egy cikk arról, hogy Viktória királynő hamarosan aláírja a kibővített örökösödési törvényt.
– Ez nagyszerű hír! – lelkendezett az inas. – Ugyanakkor… uram, ha lehetek némileg szemtelen…
– Maga sohasem szemtelen, Paul, csupán őszintén udvarias. Bökje hát ki!
– Nos, Oakwood úrnő hajnalban megkezdte a vajúdást…
Robert Johnson felpattant a székéről.
– És engem miért nem értesített erről senki?
– Úgy gondolom uram, azért nem szólt sem Ms. Elizabeth Anne from Bristol, sem pedig a bábaasszony, mert hozzájuk hamarabb eljutottak a hírek Flora kisasszonytól, és mert nem bizonyosak az újszülött nemében.
– Hogyan is lehetnének bizonyosak, az Anya szerelmére? – mérgelődött Robert, miközben fel-alá járkált a társalgót beborító értékes, perzsiai szőnyegen.
– Elnézését kérem, nem akartam felzaklatni.
– Semmi baj! – emelte fel jobb kezét Robert. – Csak izgatott vagyok, ennyi az egész. Most menjen, és szóljon mindenkinek, aki számít, hogy este a szokott helyen gyűlést tartunk.
Az inas bólintott, és elhagyta a szobát.
Robert nem várt tovább az engedélyre, felsietett a lakkozott falépcsőkön, de megtorpant a faragott díszítésű, vastag tölgyfaajtó előtt, mely hitvesének birodalmát rejtette. Lizzie from Bristol szálfaegyenesen magasodott előtte, és olyan szemekkel meredt rá, mint aki azonnal leszúrja egy piszkavassal, ha még egyet mer lépni az ajtó felé.
Robert azonban megmakacsolta magát.
– Álljon félre, Lizzie, ez nem tréfa!
De a marcona arc nem enyhült meg Robert felindulása láttán. A nő továbbra is szálfaegyenesen magasodott előtte.
– Akármit is diktál a szokásjog, én most bemegyek! Elvégre újabb lányom születik…
Ms. from Bristol arca meglágyult ekkora elszántság láttán.
– Bekísérem. De nem tarthatja fel a folyamatot és nem akadályozhatja a bábaasszonyt semmiben. Valamint Mr. Johnson, kérem, ne illesse tekintetével az úrnőt… ott. Tudja. Balszerencsét hoz.
Robert sóhajtott egyet az ostoba babonaság hallatán, de bólintott beleegyezésül.
Lizzie kinyitotta az ajtót.
Margarete Rose of Oakwood lábai elé épp akkor tolta oda a paravánt a bábaasszony, amikor Robert belépett a szobába. Minden hófehér volt, a csipkézett függönyöktől kezdve a márvánnyal burkolt padlóig. Ebben a fehér világban Margarete kipirult arca és a bábaasszony fekete apácaruhája szolgáltatott némi változatosságot. Robert tweedzakója és szürkébe forduló haja csak még jobban megtörte ezt a steril egyhangúságot.
– Nem szabadna itt lenned – nyögte Margarete, de megbocsátó pillantások kíséretébe a férfi felé nyújtotta kezét. Robert elfogadta, és leült az ágy szélére.
Margarete arcára kiült a fájdalom, amint a vajúdás egy újabb hulláma söpört végig testén. Fájdalmasan felkiáltott. Még el sem halt a sikoly, amikor kivágódott az ajtó, és zabolátlanul tekergőző, alkonyvörös-hajú kislány szaladt be a nyomasztó szülőszobába.
– Sajnálom, asszonyom, nem tudtam megállítani – szabadkozott Lizzie.
– Semmi baj, Ms. from Bristol, Bluebellnek ideje megtudnia, hogyan is működnek a természet dolgai.
A kislány szenvtelenül elmosolyodott, és csak akkor vette le nagy kék szemét a komornáról, amikor az becsukta maga mögött az ajtót.
– Anyámasszony, tudja már, mi lesz a neve a húgomnak?
– Miért hiszed, hogy leány lesz? – vágott közben Robert.
– A fiúk nem nőnek ekkorára – jelentette ki a kislány, és megtapogatta a törtfehér hálóruha alatt anyja dudorodó hasát.
Margarete arca felderült.
– Emlékszem, amikor te megszülettél. Ugyanúgy beszökött hozzám a nővéred, és ő is feltette ezt a kérdést…
Az asszony arca elsötétült, hangja elfúlt, és újabb fájdalmas kiáltást hallatott. Robert szorosan fogta a kezét, a kislány pedig befogta a füleit. Margarete  néhány percig csak ki- és belélegzett, pontos egymásutánban. Eztán tovább beszélt, bár arcából egyre inkább távozott a szín.
– Flora ugyanígy ült mellettem, és én megkérdeztem, milyen nevet adna a kishúgának… Nagyon fiatal volt még, úgy hiszem, fel sem fogta, mi is történik pontosan. Az apád előző nap egy csokor harangvirágot küldetett nekem. Flora épp a egyik virágfejjel játszott, és mantraként ismételgette a harang hangját utánozva: blue-bell, blue-bell… Így kaptad a neved, kis örökösöm…
Robert gyomra összeszorult az „örökös” szó hallatán.
– Most pedig válassz nevet a húgodnak, mielőtt megszületik.
A kislány elmélázott, tekintete anyja és a bábaasszony között cikázott útmutatást keresve. Aztán az apjára tévedt a kék szempár, és apró kezei már nyúltak is a gallérba tűzött virág után.
– Milyen szép! Legyen a neve Lily!
Margarete elmosolyodott, megsimogatta a gyerek fejét, és újabb sikkantásra nyitotta vékony ajkait.
– Kinn van a feje, asszonyom! Ne adja fel, mindjárt vége! – kiáltozott izgatottan a bábaasszony.
Margarete arcából minden maradék szín kifutott, zsibbadásig szorította Robert ujjait. A felüvöltő csecsemőhang váratlanul szelte ketté a szoba levegőjét.
– Kislány, ahogy számítottuk!
A bábaasszony már a letörölgetett, pólyába tekert újszülöttet adta Margarete kezébe, aztán újra eltűnt a paraván mögött. Bluebell kíváncsisága nem nyugodott addig, amíg be nem lesett a vásznak közötti résen. A bába valami vöröses-mályvaszín dolgot pakolt bele az éjjeliedénybe, vizes gyolcsokkal az anyja lábait tisztogatta meg a vértől, de a lábak találkozásának helyéről csak folyt tovább a meggyszínű folyadék, és nem akart elállni.
Bluebell hátrahőkölt és hanyatt esett az ágyon. Senki nem törődött vele, szülei a csecsemőt csodálták, rendkívül kicsi kezét, ujjait cirógatták. A kislány most másként látta anyja arcát. Minél kevesebb vér volt a sápadt arcbőr alatt, annál több gyűlt össze odalenn, így gondolta. Odakúszott ő is a csecsemőhöz.
– Pont olyan lett a haja, mint a virágnak.
Robert kiemelte a tűzliliomot gomblyukából, és az újszülött mellé fektette. Lily haja bronzszínben tündökölt, és a kelő napot idézte, ellenben Bluebell nyugvónap-vörös fürtjeivel. A kislány arra gondolt, hogy a szőke Flora bizonyára újdonsült húgát is irigyelni fogja ezért.
– Uram, ideje távoznia. Ms. Oakwoodnak most pihenésre van szüksége – rendelkezett a bábaasszony. Bluebell rémülten nézte, hogy könyékig feltűrt, fekete ruhaujja alatt mindkét karja vérfoltos.
– Ne aggódj, anyám, én mindig vigyázni fogok Lilyre – mondta az ajtó felé hátráló kislány. Robert figyelmét pedig nem kerülte el Margarete hálás pillantása, mielőtt a bába végleg ki nem tessékelte őket az áporodott szagú szobából.

*

Alkonyatkor Robert felnyergelte kedvenc ménjét, és kivágtatott a birtok szélére. Sűrűn egybenőttek itt a tölgyek; amint beért a ligetbe, már szinte egybefüggő lombtakarót alkottak a göcsörtös ágak és a rajtuk zöldellő levélrengeteg. Visszafogta a lovat, és lépésben tette meg a liget szívéig vezető utat, közben oda-odabiccentett a gyalogszerrel haladó férfiaknak, akik illedelmesen utat nyitottak neki.
– Már aggódtunk, hogy talán nem is jön – hajolt meg Paul, és lesegítette Roberet a lóról.
– Semmi nem tarthatott volna vissza, még egy fiú születése sem- felelte ő.
– Eszerint lány lett… ismét.
Robert csak hümmögött, miközben magára vette a fehér vászonruhát. Leért egészen a lábszáráig, derekát pedig vadbőrből fonott, díszes övvel kötötte át.
– Ő is itt van ám! – duruzsolta Paul.
– Elsie?
– Elsie.
Robert sóhajtott.
– Mondtam már, hogy ne engedd ide a szertartásokra. Az a lány csak bajt hoz ránk, túlságosan gyenge.
– Uram, engedelmével… Nem tudtam visszatartani. Túlságosan is szereti önt.
– És épp ez a legnagyobb gyengesége!
Kiléptek a hevenyészett istállóból ahol a tehetősebb vendégek lovaikat tartották, és gyalogszerrel indultak neki a tölgyes mélyébe vezető ösvénynek. Paul fáklyát tartott maga elé, Robert pedig feltette a csontból és bőrből készült rituális maszkot, hogy mindenki jól láthassa, miként lép be a tölgyliget eldugott szegletébe Cernunnos, a szarvas isten.
A férfiak körben álltak, mélyen meghajoltak. Robert megállt a kör közepén fekvő, ember nagyságú kőnél, melyen a szertartás eszközei gondosan kikészítve ragyogtak. Paul behelyezte a fáklyát egy kovácsoltvas tartóba – egy tucatnyi ilyen állt a kör mentén, az alkony beálltával ezek számítottak az egyetlen fényforrásnak. Minden férfi árnyékot vetett, minden fa mögött sejtelmes sötét kezdődött.
– Hadd lássam az asszonyokat! Bújjatok elő! – Robert hanga kissé fojtottan hallatszott a nehéz maszk mögül, ám ez még inkább rejtélyes tónussal ruházta fel amúgy is parancsolásra termett beszédét, melyet nappal illedelmesen el kellett rejtenie a világ elől. Most viszont feltört, akár egy kialudt vulkán izzó haragja, és úgy tűnt, még a falevelek is beleremegnek.
A nők épp e homályos fatörzsek mögül bukkantak elő, szerte a kör mentén. Szürke lepleikben eltévedt éji lepkéknek tűntek, akik nem tudván, merre verdesnek, csapdába esnek eme hímsereglet fényes vonzásában. Minden férfi mellé odatáncolt légies mozdulatokkal egy asszony. Párválasztás közben édes dudorászással idézték meg az ünnep hangulatát, a férfiak pedig mély dallamokkal válaszoltak. A két szólam aztán egyetlen dallá fonódott össze, amit immár közösen énekeltek, csengő hangon, nem rettegve az éj sötétjét vagy annak kockázatát, hogy a tiltott, ősi vallás rituáléját egy külső erő befolyásolhatná.
Robert is együtt énekelt a kórussal, felemelte hatalmának egyik jelképét, a pásztorbotot, és védőburkot vont az összegyűltek köré. A dal ereszkedőben volt, amikor egy szoprán szóló kapcsolódott be, és belépett az utolsó asszony is, aki Ceridwen, a holdistennő fehér emse-maszkját hordta. Körbetáncolta Robertet, közben intett a körön kívül várakozó leányoknak, mire azok is beléptek. Az oltár elé, a kör közepébe vitték az istennő üstjét, és összekötött gyógynövényes bokrétákat szórtak bele. Körbeállták a nagy edényt, tüzet gyújtottak alatta. Ceridwen az ének befejetével egy üvegcsét vett elő, néhány cseppet öntött az üstbe, és telt hangján felkiáltott:
– A varázsfőzet, mely minden titkot felfed, a múltat, a jelent és a jövőt, most rád vár, én szerelmesem!
A dal elnémult. Robert felemelt az oltárról egy másik jelképet, a legnagyobb vadkan szarvát, amit valaha levadászott, és hármat fújt belé.
– Adj hát innom, Tudás Anyja!
Ceridwen kis agyagedényt merített az üstbe, és saját kezéből itatta meg a férfit. Robert hosszan ízlelgette a növények kesernyés ízét, melybe itt-ott, ízlelőbimbói kavalkádjában időnként méz és erdei bogyók zamata is vegyült. Háromszor ivott az üst tartalmából, hogy aztán, megköszörülve torkát ismét felzengjen érdes hangja.
– Mit kívánsz tudni, társam és szeretőm?
A körben álló férfiak és nők egymásba kapaszkodva füleltek. Eljött a hírek ideje.
– A nő, ki uralkodik földi életemen, ma leányt szült. Ma, amikor pedig olyan felemelő hírek érkeztek.
– Mesélj erről emberi nyelveddel!
– A birodalom királynője, ki uralkodik a nemző hímeken, mint annak előtte az anyja, és az ő anyja, egészen Briana, a kegyes koráig, betartja a törvény betűjét, és állja ősei szavát. Eztán fiúgyermek is örökölheti a családi birtokot és a címet, melyet ősei megszereztek a történelem nemes folyamában sodródva. Nekem mégis lányom született, két felnövekvő mellé egy harmadik. Fogtam őt, ezekkel a kérgesedő kezekkel – emelte fel a pásztorbotot és a tülköt fogva – de szívem azt diktálta, hogy soha nem fogom őt szeretni. Csak egy újabb megrontott lelket látok benne, kit elnyomóként nevelnek majd, ki idővel elhiszi magáról, hogy méhének termékenysége, két emlőjének teje mind önmaga kiválóságától való, és a férfi nemzőereje nem ér fel saját csodáinak fontosságával.
Az istennő bíztatólag Robert vállra tette jobb kezét, bal tenyerének ujjait pedig rákulcsolta a férfi botot tartó kezére.
– Vágyad hát egy asszony, ki fiút szül neked örömödre és közös jövőtök jelképeként?
– Vágyam. Kívánságom, óhajom és akaratom!
A belső körben mozgolódás támadt. Egy sovány, keseszőke lány kitört társai közül, a szarvas isten lába elé vetette magát, és így kiáltott:
– Válassz engem, uram, én száz fiút is szülök neked!
Robert zavartan nézett le a könnyes arcú lányra. Paul unokahúga volt az, akit megpróbáltak távol tartani az ünneptől, hiszen tudvalevő volt, hogy halálosan szerelmes az idősebb férfiba. Korholta magát, de nem akarta elrontani az előadást, ezért úgy volt kénytelen felelni neki, ahogy maga sem akarta.
– Ne aggódj, leány, idővel te is sorra kerülsz majd!
Kuncogást támadt mindkét körben, főleg a férfiak dörmögése hallatszott ki a tűzropogás mögül.
A lányt az istennő felemelte, megsimogatta porcelánszínű arcát, és visszavezette a körbe. Majd ismét Roberthez fordult, aki újra az oltár mögött állt szálfaegyenesen.
– Lásd, a Hold rádmosolygott, és meghallgatta vágyad. Évszakokkal ezelőtt ugyanitt álltunk mi ketten, és ugyanily hevességgel vágytad a kiegyenlítődést, az igazságtételt. Magadévá tettél, ahogy minden ünnepkor előtte és utána, én pedig ma elhoztam neked e sent aktus gyümölcsét!
Robert leengedte hatalmának jelképeit. Ez a szöveg nem szerepelt a hagyományos ünnepi ceremóniában, a nő rögtönzése őt is meglepte.
– Engedjétek ide a fiút! – kiáltotta Ceridwen, és egy távolabbi facsoport alatt fáklya gyúlt. Idős asszonyok, kik már nem vágyják a testi szerelmet, egy négyévesforma fiúcskát dajkáltak, és most lelkesen noszogatták, hogy siessen az istennő ölelő karjaiba. A magasra nőtt főben alig látszott a fehér ruhácskába öltöztetett kisember, csak aranyosan fénylő haja lobogott egyre közelebb a fáklyák fényében. Ceridwen felemelte a kettős kör fölé, hogy mindenki jól lássa a csendes gyermeket.
– Fiút szültem neked, örököst és szerető utódot!
Robert kővé dermedten állt, ahogy a kört alkotók mindegyike, a sovány leányt kivéve. Ő szipogott, de próbálta eltüntetni ruhaujjával könnyeinek nyomát.
– Az… én fiam? Valóban az enyém?
– Fogd, és nézd meg magad, jóuram!
Ceridwen Robert kezébe adta a fiúcskát. A gyermek nem sírta el magát a rémisztő, szarvasos maszk láttán, hanem apró ujjaival piszkálni kezdte a feslett állatbőr felpöndörödött darabkáit, és kopogtatott a csontszarvakon, ami kuncogásra késztette.
– Micsoda bátor kis legény. Az erdő gyermeke, az új kor szülötte!
És akkor Robert olyat tett, amit a korábbi ünnepekkor soha: leemelte arcáról a maszkot, hogy a fiú láthassa az apja valódi arcát. A szarkalábas szemeket, a őszbe forduló, hátul összefogott hajat és a nagy, kék szemeket. Az arcot, amin először rajzolódott ki egy váratlan, de elemi erővel szétáradó érzés: a szereteté.
– Az én fiam! A legősibb tölgyfa szellemére mondom, hogy az enyém!
Egyetértő hangok lepték el a köröket, és lassú fokozatossággal a résztvevők tapsolni kezdtek.
– Menj most vissza dajkáidhoz, kisember, és ne feledd, hogy ki vagy!
Robert letette a fiút, aki odafutott a matrónákhoz, és felkéredzkedett a legvénebb ölébe.
– Kezdődjön hát az ünnep, a jó példán okulva tegyétek azt, amit ösztönötök diktál! Találjon egymásra férfi és nő úgy, mint egyenlő felek a világ kettéhasadt égiszén! Adjunk olyan fiakat és lányokat a jövőnek, akik közösen hordozzák a tudást, és együtt építik tovább a házat, melynek mi most alapjai vagyunk!
Robert intett a botjával, és a kör felbomlott. Néhányan máris elvonultak a tölgyes rejtett ösvényein, hogy egymáséi legyenek. A fiatal leányok, akik még nem kaptak engedélyt rá Ceridwentől, hogy párt válasszanak, leemelték az üstöt a tűzről, és köré gyűltek, hogy melegen tartsa őket az éjszaka hűvösében. Páran zenélni kezdtek, a ligetben áradt a sípok és pengetős hangszerek kakofóniája.
A férfi egy fa törzsének árnyékába húzta a nőt, ki most megszabadult maszkjától, és fényes, mélybarna haja aláhullott köpenyéből kilátszó fehér vállaira.
– Miért nem szóltál eddig a gyermekről?
– Miért tettem volna, hiszen tisztes házasember voltál, akinek nincs befolyása a birtok ügyeire.
– Úgy beszélsz, mintha a házasságom felbomlott volna, pedig épp most született még egy törvényes gyermekem!
A nő elmosolyodott, de nem oly szelíden, mint Robert szerette volna. Ebben a mosolyban benne volt egy feltörekvő, elszánt ember minden hevessége és mohósága, a gúny szájkörnyéki ráncaival elkeverve. Robert szívét megszállta a hideg, és hiába tekintgetett rajongással a matrónák felé, hogy fiát akár csak egy futó pillanatig is megláthassa, az anyát, a nőt, aki teljesítette régi kívánságát, egyáltalán nem szerette most.
– Mit akarsz elmondani nekem, Violet?
– Csupán csak annyit, hogy az imént, míg te első fiadnak örültél, az asszonyod átkelt a halál folyóján.
– Az lehetetlen!
– Higgy nekem, elvégre én vagyok az istennő megszemélyesítője, látom a jelent és a jövőt! Mostantól fogva, Briana törvényének értelmében, Flora lányod nagykorúságáig te irányíthatod a birtokot, mint törvényes gyám és gondviselő.
Robert lerogyott a fa tövébe, onnan nézett fel a nő kegyetlen arcába.
– A fiút pedig magadhoz veszed a házba, hogy kéznél legyen, ha eljön az idő! Esküdj meg rá, hogy azt teszed, amit kell.
A gondolatok, mint apró virágszirmok a szélben, tehetetlenül kavarogtak a férfi fejében. De aztán újra ránézett a fiára, csillogó zafír szemeibe, és bármennyire is megvetette az anyját ezért a számító zsarolásért, nem tudott ellentmondani a jövő reménységének.
– Esküszöm. 

Miről szól az Elveszett birodalom?

Minden regény cselekményét össze lehet foglalni egy oldalban... állítólag. Ezt hívjuk szinopszisnak. Ha most megpróbálnám Az elveszett birodalom teljes cselekményét, minden történetszálat és az egész hátteret leírni, garantálom, hogy több lenne egy A4-es oldalnál. Ez állítólag a  kezdő írók gyakori betegsége, mintegy a kezdőség ismérve. Ezzel én nem értek egyet, de a véleményem nem mérvadó ebben a kérdésben. Viszont nagyon röviden, és alig néhány spoilert alkalmazva megpróbálkozom vele, hogy felvázoljam, miről is szól Az elveszett birodalom.

A regény műfaja: alternatív történelem. A fő cselekmény két szálon fut, az első fő szál a Briton Birodalomban játszódik. Ebben a világban a rómaiak elleni felkelést megnyerték az egyesült kelta seregek Boudica királynő vezetésével, ezért a Brit-szigetek soha nem vált a Római Birodalom provinciájává. A politikai berendezkedés pedig követte a hagyományt, és az egyesült kelta népeket, azaz a britonokat a további évszázadok során nők irányították. Azonban a matriarchális berendezkedés idővel kitermelte saját ellenzékét, így a britonok kétezer évnyi történelme során óhatatlanul is felütötték fejüket a férfiak által vezetett lázadások, melyek közül a leghíresebbet a Liliomos herceg vezette, és Briana királynő kormányzását volt hivatott megtörni. A lázadást leverték, ám a jóságos királynő nem kívánta véres megtorlásokkal megfélemlíteni saját népének férfi tagjait, ezért bevezetett egy hosszúra nyúló, fokozatossági elvet, mely konkrét időszak meghatározása után apránként visszahelyezi a hatalomba a férfiakat is. 

És itt érkezünk meg a jelenbe, a cselekmények fő idejébe. Az iparosodott Briton Birodalom egyszerre változik meg a technikai fejlődés és a fokozatos férfiasodás korszakában. Az Oakwood család nőtagjait követhetjük nyomon, amint keresik helyüket ebben a változó világban. Flora, a legidősebb lány a királynő szolgálatában áll, Bluebell kalandokról álmodik, Lily pedig azon mesterkedik, hogy a birtokot az örökösödési törvény változásai után is a család irányítása alatt tarthassa. 

Ezzel szemben a római Birodalom, mely töretlenül létezik és modernizálódott hadseregével stabilan tartja határait, az iparosodás és felvilágosodás következtében belső harcait vívja. A császár, Marcus Romolus fiai két ellentétes oldalra állnak a politikai csatározásokban, a császár szeretője saját fiát kívánja a trónra juttatni. A szenátusban a patríciusok és a hatalmat nyert plebejus képviselők egymásnak esnek néhány törvényjavaslaton, ami megszüntetné a rabszolgaságot, és egyéb módokon kedvezne a köznépnek. Az egyiptomi provincia elszakadási kísérleteket tesz, és a háttérben készülődnek a birodalmat feldarabolni kívánó hadurak, külföldi kiskirályok. 

A Római Birodalom mindig ütőképes hadserege az évszázadok során csupán egyetlen területet nem tudott meghódítani: a titokzatos Galliát. Minden kísérlet kudarcba fulladt, a tenger felől érkező hajókat sűrű, mágikus köd nyelte el, a szárazföldi légiókat vad szörnyetegek szaggatták szét a sűrűn benőtt erdőkben. 

Az események hatására a két birodalomból egyszerre indul útnak két felfedező csapat, hogy végére járjon a rejtélynek, és saját országának követelje az ismeretlen földterületet, a meghódíthatatlan Galliát. 

Az elveszett birodalom - Prológus

A csata azelőtt veszett el, hogy beköszöntött volna a tavaszi éjszaka.
 Le kellett verni a lázadást, és a királynő színe elé vinni a Liliomos Herceget, akár élve, akár holtan.
Árulók! Tudjátok, milyen halált érdemel, ki fellázad uralkodója ellen! – ordította a foglyok arcába Corrah, az első lándzsás.
Egy vörös szakállú, vad tekintetű vezér kiköpött feléje a fűbe.
Mondd csak meg Brianna királynőnek, hogy a Liliomos Herceg nem felejt!
Corrah felkacagott.
– Mondd meg neki te magad! Beszélni óhajt az árulókkal, mielőtt vérpadra küldi őket.
A férfi gúnyos mosolya azonban elvetette a kétkedés magvait Corrah szívében. Kettesével egymáshoz kötöztette azokat, akik még tudtak járni. Minden fogolypárra egy sebesült jutott. A holtakat a mezőn hagyták, szabad prédaként a fosztogatóknak, a ragadozó madaraknak.
– Fáklyákat meggyújtani! Figyeljetek az erdőt!
Az elsötétedő világon apró szikrák gyúltak, ahogy a kovakövek egymáshoz ütődtek, és fellobbantak az első fáklyák, majd sorban több száz kis láng, végig a mező szélén, az erdősáv mentén, jelezve, mekkora sereget vezetett Corrah a lázadás leverésére.
Lovas vágtatott végig az indulásra készülő hadoszlopok mentén, és lovát lefékezve, egyetlen, magabiztos mozdulattal ugrott le a nyeregből. Az Első Lándzsás lábai elé térdelt, lehajtotta fejét.
– Beszélj!
– Úrnőm, megtaláltuk a Liliomos Herceget, holtan feküdt egy vízmosásban. Nyílvessző okozta halálát.
– Hol van a test?
– Épp ott hozzák – mutatott a lovas hadleány egy közeledő, fáklyákkal megvilágított kordé felé.
Corrah nem figyelt többé a hírhozóra, egyenesen a kordéhoz futott. Felemelt baljának egy intésével megállítatta, kikapta a fáklyát a kocsis kezéből, és a holttest fölé hajolt.
– Hozzátok ide a vörös szakállú foglyot!
A férfi bukdácsolva érkezett meg, lelassította kimerült fogolytársa és a csatában szerzett sebek, amelyek végigpecsételték vérrel kiszakadt vászoningét.
– Itt van hát a hercegetek! Pontosan úgy halt meg, ahogy az gyáváknál szokás: hátulról kapott seb által.
A vörös szakállú alaposan végigmérte a testet. Összekötött kezeivel megtapogatta, végigsimította a hosszúra nőtt, fekete hajat, a nyakszirten tátongó lyukat, melyből egy nyílvessző tollas vége meredt az ég felé. Könnyek patakzottak le a férfi megviselt arcán. Kettétörte a nyílvesszőt, és minden erejét beleadva megfordította a testet.
Corrah hagyta. Örömét lelt a foglyok keserű vizsgálódásában, mely számára egyet jelentett a győzelmi mámorral. Az ellenség halott. A királynő a trónján marad, a lázadásnak vége, a hatalmi rend ismét stabil.
A szakállas fogoly még egyszer, utoljára végigsimított a herceg sápadt, fiatal arcán.
– Vigyétek! – intett Corrah.
A vöröst és társát taszigálni kezdték a lándzsások, de mielőtt hagyta volna, hogy visszavezessék a sorba, a férfi felnézett Corrah zafírkék szemébe. Tekintetében már nyoma sem volt a gyásznak, a fájdalomnak, csupán elszántság lobogott benne. És düh. A végzet ígérete.
– Ahogy mondtam, Első Lándzsás. A Liliomos Herceg nem felejt.
Corrah felüvöltött. Arcon vágta a férfit, majd felkapta a kordéról a halott ifjú liliommarkolatú kardját, és egyetlen suhintással lecsapta a herceg szépséges fejét. Megragadta, fekete hajánál fogva levegőbe emelte.

– A mai naptól fogva nem lesz férfi, ki a rendet veszélyeztetni próbálná, éspedig azért nem, mert én, Corrah, ezennel esküt teszek az Égi Anya nevére, hogy amíg vér folyik az ereimben vagy leányaim ereiben, így jár minden áruló, ki fegyvert emel a Briton Birodalom egyetlen, megkérdőjelezhetetlen uralkodójára! Legyen harag a szívemben!

Ki vagyok, mit akarok?

Üdvözlök mindenkit a blogomon! 

A felület még nem tökéletes, de nem titkoltan azzal a céllal jött létre, hogy segítsen hidat építeni köztem és azok között, akik szívesen olvasnak sci-fi és fantasy történeteket, alternatív történelmi írásokat, folytatásos regényeket. 

Dyta Kostova

Néhány éve foglalkozom aktívabban a fantasztikus irodalommal, a szemfülesek már néhány pályázaton is találkozhattak a nevemmel, illetve találhattak cikkeket a Galaktika online felületén, melyeket én írtam. Fantasztikus művek létrehozásában voltak sikereim is, kudarcként megélt eredményeim is. Mint minden kezdő, én is átéltem azt a kellemesen bizsergető érzést, amikor az első mű megjelenik, amikor az első pályázati siker megszületik, ugyanakkor nemrég átéltem azt is, amit legtöbbünk kudarcként értékel: a pályázati sikertelenséget, az olvasói vélemények megosztottságát, a kötekedő, kritikus olvasókat.

Ilyenkor a hideget-meleget is kapott szerző leül egy percre, elgondolkodik rajta, hogy miért nem sikerült, mi lett volna, ha sikerül, és vajon hol rontotta el igazán. Nem volt elég jó a pályamű? Nem volt elég ütős a történet? Vagy csak a felvezetés nem sikerül elég hatásosra? Bizony sokat számít egy első mondat, egy első fejezet, nem hiába olvasni az egyre szaporodó írástechnikai oldalakon blogokon, hogy mi mindent eredményezhet egy gondosan megválasztott felütés. 

Akik a fantasztikum témakörében alkotnak, bizonyára találkoztak már az évente visszatérő, neves pályázatokkal, amelyek mindig új és új kezdetet ígérnek. Nálam sincs ez másként. Első komolyan vett művemet 2013-ban küldtem el a Preyer Hugo novellapályázatra, és a se nem túl jó, se nem túl rossz középmezőnyben végeztem. Ez volt jelen alkotói nevemen írt Oculus című novellám. További három évnek kellett eltelnie, hogy felrázzon a felismerés: egy másik, épp befutó magyar szerző ugyanezzel a címmel épp regényt készül kiadni. Ekkor aztán megmakacsoltam magam, átírtam a novellám, új címmel láttam el, és beküldtem az Aranymosás oldalára, ahol most is megtekinthető. 

És itt jön képbe az Aranymosás. A Könyvmolyképző Kiadó híres pályázata és irodalmi magazinja aktívan közreműködik abban, hogy új tehetségek kerüljenek be a szórakoztató magyar irodalom vérkeringésébe, ezért évek óta működteti íróiskoláját, ahová évente legalább kétszer van felvétel. Én is megpályáztam egy helyet. Így lettem a hatodik alkotói fészek tagja, és végeztem az íróiskola alap tanfolyamát 2016 nyarán a Könyvmolyképzőnél. Ezt követte a Corvus megjelenése két részletben. 



Időközben több más pályázaton is részt vettem, ezek eredménye két írás megjelenési lehetősége az ÚJ Galaxis magazinban. Az első a 2015-ös Preyer Hugó-ra küldött novellám, a Pacem, mely immár sokkal jobb helyezést ért el a korábbinál, és megjelenésre alkalmasnak találták az ítészek. A másik pedig a "Robotok munkában" pályázatra küldött írásom Musicum címmel, mely jelenleg is szerkesztés alatt áll. 



A sikereken felbuzdulva, és a szorongató határidő miatti nyomás alatt befejeztem első regényem, a Terra Incognita első verzióját, és be is küldtem a VI. Aranymosás irodalmi válogatóra. Idén februárban értesítettek, hogy a szövegem bekerült a legjobb 20 pályamunka közé, és részletek fognak megjelenni az oldalon, tehát versenyben vagyok a regény megjelenési lehetőségéért. 



Most, hogy a válogatás csaknem egy hónapja lezárult, és már ismerjük a végeredményt, számot kellett vetnem vele, hogy az írás mégsem olyan jó, mint amilyennek én, a szerző belülről hittem, és hogy van még mit csiszolni, átírni, kicserélni. Egyszóval: fejlődni. És nemcsak a regény szövegét kell csiszolni, hanem a kommunikációt is, amely a kritikus olvasók felé kikívánkozik. Első alkalommal szembesülhettem vele, hogy az írásom nemcsak az enyém, abban a pillanatban, ahogy kikerült az oldalra, közkinccsé vált, véleményezhető, kritizálható lett. Állítólag minden szerző átéli ezt, és legtöbbjük érzékenyen viseli. 

Ideje tehát a nyilvánosság elé lépni, megosztani az írásokat, a terveket, beszámolni jóról és rosszról, és legfőképp megszokni, hogy ezentúl nemcsak magamnak, hanem nektek is írok. Véleményezzétek ház szívetek szerint az összes kikerülő bejegyzést, semminemű cenzúrát és moderációt nem kívánok alkalmazni. 


Segítsetek nekem felkészülni a következő Aranymosásra, tartsatok velem az igazi, nyomtatott könyves szerzővé válás útján! 



A válság feloldása

Sokan vannak, akik esküsznek arra, hogy terápiás módszerekkel ki lehet lábalni a lelki válságokból. Vannak csoportos terápiák, önsegí...